2017. aug. 19. szombatHuba
32°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bakk.transindex.ro

STRUKTÚRAKONZERVATIVIZMUS

Az RMDSZ balra tolódása

utolsó frissítés: 12:45 GMT +2, 2007. március 2.

Nem volt mégoly pisla vita sem az elmúlt évtizedben arról, hogy létezik-e egyáltalán az erdélyi magyar politikában jobb- és baloldal.



A címke ugyan meg-megjelent, mivel az erdélyi magyar politika törésvonalai a kilencvenes évek végétől elég kitapinthatóan rákapcsolódtak a magyarországiakra. Mindazonáltal az alkalmi címkézések kategorikus elutasításán túl – amelyben Markó Béla RMDSZ-elnök hangja meghatározó volt – egyetlen átfogó értelmezési kísérletre sem került sor.


A CSEND HASZONÉLVEZŐJE

A vita hiányának az RMDSZ kétségtelen haszonélvezője volt. Az erdélyi magyarság „egységes képviseletének” a kilencvenes évek elején kialakult politikai eszméje, mely 1993-ban a brassói kongresszuson politikai konstrukciós elvvé vált,


nem igazán lett volna összegyeztethető

a maga bal-jobb polarizációját természetes módon kialakító kisebbségi társadalom képével. Ezért, amennyiben mégis lettek volna viták, azokban az RMDSZ azokra a tanokra támaszkodhatott volna, amelyek a bal-jobb-relevancia megszűnéséről szólnak. Ilyenek pedig bőven vannak a politika posztmodern értelmezésében, miközben erős a másik tábor is, amely a bal-jobb-szembenállás fennmaradását, további meghatározó voltát hirdeti a politikában.

A bal-jobb dichotómia elutasításának Körösényi András szerint három nagy hulláma volt:

1. a két világháború között a „harmadik út” eszméje;
2. az „ideológia vége” felfogás az 1960-as évek kezdetétől (Sartre például arról írt, hogy a bal-jobb szembenállás elvesztette korábbi tartalmát, mivel a XX. század végének arculata teljesen megváltozott);
3. a posztmaterialista értékrend térhódítása az 1970-es évektől.

Közülük mind a „harmadik út” tézisei, mind az „ideológiák vége”-felfogás fogódzót nyújthatott volna az RMDSZ-nek. Vitára azonban nem került sor, így az RMDSZ-nek nem kellett semmilyen tézist szembeállítania


a számára semmiképp sem kellemes bal-jobb-kérdéssel.

A kérdés sokáig megkerülhető volt, hiszen megalakulásakor az RMDSZ-nek a „romániai magyarság érdekvédelmi szervezeteként”, átfogó identitásbiztosító mozgalomként, egy „egész” nevében sikerült legitimálnia önmagát, majd később – a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában (CPUN) 1990 elején kialakult egyezség nyomán – a megszerzett korporatív képviseleti státussal, és a belőle fakadó jogosítványokkal, immár pártként is megszilárdította hegemóniáját az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői felett.

A korporatív „egész”-képviselet pozíciója csak akkor kezdett megkérdőjeleződni, amikor – egyrészt – a különböző politikai és kormánykoalíciókban való részvétel eredményeinek természetszerűen eltérő értékelései világosan megjelentek a közbeszédben, másrészt pedig megjelentek azok a helyi konfliktusok, amelyek


az RMDSZ korporatív logikájában nem találtak feloldást,

de a települési önkormányzati szintű működés követelte valamilyen megoldásukat. Konfliktusok sokasága alakult így ki, de ezek nem rendeződtek a bal-jobb polarizáció kategóriái szerint. Ennek oka az volt, hogy miközben az RMDSZ a kilencvenes évek vége felé kezdte elveszíteni „természetes” befolyását az erdélyi magyar nyilvánosságban (ennek oka az audiovizuális szabályozások és a magántőke megjelenése volt az írott sajtó területén), következésképpen egyfajta polarizáció is megjelent a közbeszédben, ugyanakkor sikerült megőríznie az alternatív politikai szerveződések lehetséges erőforrásai feletti ellenőrzést.

Sőt, a politikai rendszerfenntartó alku részeseként megakadályozta a magyarság képviseleti pluralizmusának kialakulását, minuciózusan lezárva még azokat a jogi surranópályákat is, amelyeken az RMDSZ szavazóbázisára igényt tartó politikai alternatívák megjelenhettek volna. Ez az a kontextus, amelyben az RMDSZ balra tolódása megfigyelhető.


PROGRESSZIÓ, MODERNIZÁCIÓ, SZÉKELYFÖLD

A bal-jobb megosztottság a választók és a politikusok számára legtöbb országban evidenciaszerű, mégis, a pólusok „tartalma” megfoghatatlannak tűnik. A szembenállás ugyanis távolról sem tisztán ideológiai: jórészt a modern politikai rendszerek tartalomtól független működéséből következik. Egyrészt abból, hogy a modern mediatizált politikában állandóvá és megszemélyesítetté vált kormány-ellenzék szembenállás, másrészt a polgárok (a szavazók) tömeges részvétele is


kikényszeríti az egyszerűsítő polarizációt.

Ugyanis kevés szavazó vezeti vissza a „liberalizmus", a „konzervativizmus" vagy egyéb doktrinális irányzat elveire a felmerülő kérdéseket; az egyszerűsítő bal-jobb séma viszont kielégítő orientációs eszköz legtöbb politikailag érdeklődő ember számára, mert kijelöli a politikai verseny azon legfontosabb dimenzióját, amelyben mind a választók, mind a pártok könnyedén el tudják helyezni magukat.

A bal-jobb séma kitüntetett dimenzió: közvetít a politika eszmei-ideologikus oldala és a napi szembenállások dinamikája között, amely elsősorban a politikai rendszer adottságait fejezi ki.

Mindebből következően, ha az erdélyi magyar politika bal-jobb polarizációját vizsgáljuk, akkor mind a kialakult szembenállások partikularitásaira, mind pedig a programokra, és az azokat megalapozó ideológiai és kulturális attitűdökre figyelnünk kell.


Az RMDSZ tekintetében a szembenállások két irányban vizsgálandók.

Vizsgálandó, egyrészt, viszonya a román pártokhoz – helye a román pártrendszerben –, másrészt viszonya erdélyi magyar ellenzékkel. Az alábbiakban azonban csak a következő három kérdés kapcsán fogalmazok meg – egész röviden – néhány konklúziót:

a) az RMDSZ programjának ideológiai karaktere

b) az RMDSZ meghatározó személyiségeinek attitűdjei;

c) az RMDSZ viszonya a román politikai rendszerhez.

Ha az RMDSZ programját vizsgáljuk, akkor a „balra tolódás” diagnózisa cáfolhatónak tűnik. A program gazdaságpolitikai és a reformmal kapcsolatos fejezetei a rendszerváltás első szakaszának mércéi szerint liberálisnak és középjobb karakterűnek bizonyultak, a kulturális örökség tekintetében pedig a konzervativizmust idézték restauratív és restitutív elveikkel. Ugyanakkor a program kezdeti emberi jogi tartalma az európai liberális demokráciák eszményének felelt meg. Elmondható tehát, hogy az RMDSZ első korszakának programja


ideológiailag egy konzervatív-liberális szövetséget

jelenített meg, amely kétségtelenül alapul szolgált a jobbközép besoroláshoz.

A rendszerváltás nagy kérdéseinek lezárulásával azonban ezek a célok, programelemek kezdtek funkciótlanná válni az RMDSZ programjában, és előtűnt, hogy nincs korszerű – az erdélyi magyarság konkrét és nyomasztó adottságaira válaszoló – társadalompolitikája. A korábbi korszak általánosságait továbbvivő programelemek 2000 körül már inkább csak arra szolgáltak, hogy belőlük levezethető legyen mind a baloldali, mind a jobboldali politikákhoz való csatlakozás. Egyszóval: a program az RMDSZ koalíciós potenciáljának megalapozójává zsugorodott.

A bal-jobb skálán való elhelyezkedés szempontjából ennek az lett következménye, hogy a politikai attitűdelemek váltak meghatározóbbakká. Egyetlen fontos attitűdelemet emelünk most itt ki:


a progresszió eszméjéhez való viszonyt,

amely a történeti bal alapvető paradigmája és szemlélete, különösképpen, ha a haladáshit minden kérdésbe behatoló mércévé kezd válni.

A progresszió baloldali felfogásában a történelem iránya előre ismert (a marxizmus ebből faragta a „fényes jövő” logikáját); a „haladók” ezért előre tudják, ki a jövő és ki a múlt embere. Markó Béla kijelentése – hogy Tőkés a múlté – ebbe illik bele.

Még fontosabb azonban a modernizáció ebből eredeztethető értelmezése. A baloldali gondolkodás számára a modernizáció „objektív” folyamat, tőlünk függetlenül következik be, alkalmazkodnunk kell hozzá; a "tradicionális" és a "modern" pedig egymást kölcsönösen kizáró fogalmak, minél több van az egyikből, annál kevesebb hely marad a másiknak. Ezért kell kivárni – vélik az RMDSZ „főáramában” –, hogy a modernizáció „emelje föl” a Székelyföldet, mert csak utána jöhet az autonómia, mind megengedhető-elfogadható tradicionális keret. Hogy az ne húzza vissza ezt a régiót.


A STRUKTÚRAKONZERVATíV RMDSZ

Az uralkodó RMDSZ-diskurzus immár több mint egy évtizede a strukturálatlanul egységes, „lenti” társadalomhoz szól, olyan – „etnikai érzületében”


egységesültnek tekintett – pária-társadalomhoz,

amilyenhez hasonló, tagolatlan tömegbázist az egész térségben a posztkommunista gyűjtőpártok képzeltek el maguknak. Ennek a látásmódnak többrétű a gyökere, nem független – többek közt – attól a közéleti-értelmiségi beállítódástól, amely a romániai kommunista rendszer hatalmi szerkezetének 1968-as átalakulása hozott.

Az 1968-as kommunista „liberalizációs fordulatot” követően alakult ki – amint azt a csíkszeredai KAM kutatói feltárták – az a közéleti-értelmiségi attitűd, amellyel az akkori magyar vezetők „csendes népi legitimációval” a „lenti” (magyar) társadalom és a Ceauşescu által kialakított, új hatalmi struktúra közötti közvetítőkké váltak.
A „csendes közvetítés” e formája folytonosságot teremt az 1989 előtti és utáni világ között.

Ehhez adódik az RMDSZ „struktúrakonzervativizmusa”, amellyel igyekszik megőrizni az 1990-ben kialakított politikai rendszer alapvető, a román posztkommunista elit érdekeire épülő hatalmi szerkezetét (a választási és párttörvény módosításai igazolják ezt). Ezzel a struktúrakonzervatív attitűddel azonban


az RMDSZ a baloldal közelében találja magát.

A „struktúrakonzervativizmus” képviselői ugyanis világnézetileg (elvileg) bárkik lehetnek, a posztkommunista térségben azonban – amint ezt sokan leírták – a struktúrakonzervatívok az átmenet aktuálisan kialakult hatalmi-gazdasági rendjét igyekszenek fenntartani; ezek pedig nem mások voltak, mint maguk a posztkommunista pártok és utódpártok (ez a helyzet Romániában 2004-ig állt fenn egyértelműen).

Ezzel magyarázható az értékkonzervativizmus (a hagyományos, jobboldali konzervativizmus) radikalizmusa, erőteljes szembefordulása ezzel a renddel, amely csendes kontinuitást mutatva az 1989 előtti világgal, önmagát azzal próbálja igazolni, hogy felcseréli a jót a korszerűvel. Az RMDSZ és ellenzéke (MPSZ, EMNT, SZNT) viszonya – ez ma már világosan látszik – szintén ebbe keretbe kezd beleilleni: itt találjuk egyrészt a struktúrakonzervatívvá, tehát baloldalibbá vált RMDSZ-t, másrészt viszont szembesülünk azzal, hogy erőforrások és saját stratégia híján


az erdélyi jobboldal nem tudott igazán értékkonzervatívvá válni.

A nagy stratégiai hiba, amit elkövetett: nem dolgozott ki saját programot, hanem az eredeti RMDSZ-alapító eszmék hitelesebb képviseletét próbálta magának vindikálni.

Mindezt összefoglalva, sajátos ideológiai pályaívet kapunk. Az RMDSZ sikeres konstrukciója, mely a brassói kongresszuson jött létre, egy liberális-konzervatív szövetség eredménye volt. A liberálisok fogalmazták meg a Szövetség önkormányzati modelljét, a belső pluralizmus intézményesítését, a konzervatív vonulat pedig összekapcsolta a programban a kollektív jogok európai eszméit a két világháború közötti autonómia-törekvések tradícióival. Később, a 90-es évek végétől, 2000. után, amikor a koalíciós potenciál megőrzése vált az RMDSZ legfontosabb stratégiai céljává, előtérbe kerültek a struktúrakonzervatív vonások, amelyek viszont baloldali-posztkommunista vonásokat kölcsönöztek az RMDSZ-nek.